Upanisadok

Upanisadok

A TEREMTÉS KÖLTÉSZETE

néhány szó az upanisadok bölcsességéről

A hindu filozófiai irodalom legismertebb és legfontosabb alkotásait tartja kezében a Kedves Olvasó. Tegyük hozzá rögtön: mikor a hindu filozófiát említjük, nem a szó modern értelmében vett bölcseletet értjük alatta, hanem szellemi utat és belső megtapasztalást. Mert India bölcsességének a kezdetek óta ez volt a magja, és ez is marad mindaddig, amíg ez a bölcsesség fennmarad.

Így hát az upanisadok sem pusztán bölcseleti művek. Nem érvelik, hanem kinyilatkoztatják, nem rendszerezik, hanem megéneklik a valóságot, helyesebben azt, amit a költészet, a mágia és a bölcselet még egybemosódó ősi korában az ember valóságnak hitt és akként valósított meg.

A bölcsességnek Indiában is a mítosz volt az alapja. A nomád kor énekmondói az istenek világára tekintő örök emberi vágyakozást himnuszokban énekelték meg, így alakult ki évezredek során az indoárja szellemi hagyomány legősibb, mítikus rétege, a Himnuszok Tudása, a Rigvéda.

Miután a nomád indoárja törzsek végleg otthonra leltek Indiában, a mítosz-költészet örökségébe a tradíció egy másik szála szövődött. A kialakuló papi rend a régi idők áldozati szertartásaiból és mágikus praktikáiból egy sajátos papi tudományt kovácsolt. Ennek az áldozati kultusznak a szöveggyűjteménye lett a második tudomány, a Varázsigék Tudása, a Jadzsurvéda.

A himnuszokat valószínűleg már a legősibb időkben is gyakran énekelték. Mindmáig fennmaradt a Rigvéda recitációjának ama sajátos éneklési módja, ami a különböző hosszúságú szótagokat különböző énekhangokon ejtette ki. Ezekből a kantillációs technikákból állt össze később a harmadik védikus tudomány, a Dalok Tudása, a Számavéda.

Bár a későbbi időkben újabb gyűjtemények is keletkeztek – a legfontosabb ezek közül a tűzkultusz köré rendeződő Atharvavéda, a Tűzpapok Tudása volt – az indiai gondolkodás főként az első három gyűjtemény Hármas Tudásából, a költészetből, a varázslásból és a dalból sarjadt. További fejlődését is ez magyarázza.

Az időszámításunk előtti első évezred elején felvirágzó papi műveltség termékenyítően hatott az ősi verbális hagyományra. A mítoszok, a legendák és az ezekre épülő áldozati misztika szellemi örökségét már nem egyes költők és látnokok ápolták, hanem egy külön erre a feladatra hivatott társadalmi osztály, a bráhmanák papi rendje. Ennek következtében a himnuszgyűjtemények mellett felszaporodott a prózában és versprózában elmondott magyarázó szövegek száma is. A bennük található ősi történetek és leírások egy része talán még a Rigvéda himnuszainak korából származik, többségük azonban minden bizonnyal egy későbbi kor terméke. A papi rend kiválóságát és elsőbbségét hangsúlyozzák, az pedig a nomád időkben még nem létezett. Így alakult ki a papi könyvek, a bráhmanák irodalma.

A kasztrendszer kialakulásával azonban megjelentek annak árnyoldalai is. A bráhmanák rendje hamarosan isteni parancsként nyilatkoztatta ki azt a tanítást, hogy egyedül a papság hivatott az ősi bölcsesség közvetítésére, és kiszorítani igyekezett a szellemi hatalomból a vele vetélkedő ksatriák harcosi rendjét. A harcos arisztokrácia nem hagyta ezt válasz nélkül, és megformálta önnön ideológiáját. A ksatria szellemiség figyelmen kívül hagyta a hivatásos papság dogmáit, és a bölcsesség útját leválasztotta a bemerevedett ritualisztikáról. Az ember szellemi célját – talán a régi időkre emlékezve – újra a közvetlen átélésben, a belső megtapasztalásban fogalmazta meg.

A harcosi kasztból született szentekkel egyidőben a bráhmanák körében is egyre több kiváló képességű gondolkodó lépett fel, aki nem elégedett meg a születés által elnyert papi méltóság mázával, hanem élő, megvalósított hagyományt akart.

E szellemi törekvések nyomán az időszámításunk előtti első évezred közepe táján a hivatalos áldozati kultika mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az ugyancsak ősi erdetű aszketikus remete-élet. A papság és a nemesség legkiválóbb képviselői körében szokássá vált, hogy a családatyák idősödő fejjel erdei remetének mentek, hogy maguk is ténylegesen megvalósítsák a fiatal korban megtanult, felnőttként pedig követett hagyomány elveit. Az erdei remete-élet társadalmi hagyománya a bölcseleti művek új műfajait teremtette meg. Ekkor alakult ki az erdei tanítások, az áranyakák, és a titkos tanítások, az upanisadok irodalma.

Ezek az előzmények magyarázzák az indiai filozófiát alapvető módon meghatározó upanisad-gondolkodás sajátos, kettős karakterét. Az erdei bölcsek tanításai egyértelműen megtagadták a hivatalos papi rend megkövült eszmerendszerét, ez a tagadás azonban a legtöbb esetben egy valódi reformáció jegyében történt, és a tradíció ősi, még eleven szellemi síkjaira próbált visszanyúlni. Így hát, bár az upanisad-tanok a maguk korában meglehetősen modern szemléletet hirdettek, az upanisad szó a későbbi időkben olyan fogalommá lett, amely mégis a legősibb tudás élő átörökítését jelentette. Ez nem csak az upanisadok kerettörténeteiből derül ki egyértelműen, amelyek szinte mindig mester-tanítvány párbeszédre építkeznek, de ezt jelenti maga az upanisad szó is, amit szó szerint a „mester mellé telepedés” kifejezéssel lehetne fordítani.

Ha végigkövetjük azokat a változásokat, amelyek a szellemiség átalakulásával párhuzamosan a védikus hitvilágban és világképben végbementek, akkor fő vonalaiban kirajzolódik előttünk, hogy mi is az upanisadok alaptanítása. Már a Rigvéda késői himnuszaiban megfigyelhető az a törekvés, hogy a bonyolult struktúrájú ősi panteon isteneit az egyetlen Isten abszolút eszményképében egyesítsék. Ekkor több, átmeneti istenalak is kialakult: a papi rendet megjelenítő Imaúr (Brihaszpati), a Világteremtő (Visvakarman), a Teremtőúr (Pradzsápati), és a Szellemi Ember abszolút eszményképe, Purusa. Az új istenek kultusza a korábbi politeista és henoteista hitvilágot monoteista tendenciákkal kezdte átszínezni.

A későbbi századokban ezek az átmeneti istenalakok az egyetlen, egyetemes Isten különböző arcait, tulajdonságait kezdték megtestesíteni. Így alakult ki a papi kultúra hatására a Brahman, az emberi princípiumon (Purusa) keresztül megvalósuló és elmélkedéssel (Brihaszpati) megtapasztalható abszolút teremtőisten (Visvakarman, Pradzsápati) eszményképe.

Az upanisad-filozófia igen lényeges eleme, hogy ez az Istenség kifejezetten a konkrét, egyénre szabott tapasztalásban válik istenné, képes megtestesülni. Így hát az abszolút Isten keresése mindig az abszolút, legmélyebb emberi princípium keresését is jelentette. Ennek az emberi princípiumnak a megnevezésére a legrégebbi idők óta több kísérlet is történt. Egyes tanítók a lélekzettel (prána), mások a test melegével (tédzsasz), a Mindenember Tüzével (agni vaisvánara) azonosították, de eljutottak az élet (ájusz, dzsíva), az intellektus (csit), megismerés (pradzsnyá) absztrakt fogalmához is. Így alakult ki az emberben hőként (tédzsasz) testetöltő, élő (ájusz), lélekző (prána), megismerő (pradzsnyá) intellektusként (csit) megtapasztalható abszolút Lélek, az Átman fogalma.

A Brahman és az Átman fogalmával el is jutottunk az upanisad-filozófia céljához. Említettük már, hogy ez a bölcsesség nem lételmélet, nem teória. Amikor tehát az upanisad-filozófia céljáról beszélünk, leghelyesebb az upanisadot elmondó, író, meghallgató, olvasó, tanulmányozó ember célját érteni alatta. Ez a cél pedig nem az upanisadok értelmezése vagy pusztán gyönyörködés költői szépségükben, hanem minden vallási tanítás igazi lényegét jelentő szellemi út, önmagunk (Átman) és mindannyiunk (Brahman) legmélyebb valóságának megismerése és megtapasztalása.

A belső és a külső világ, az én és az Isten azonosságát sokféle úton próbálták megvalósítani az upanisadok korában. A legősibb módszer a rítus, az áldozat (jadnya) szellemi misztériuma volt. Szinte már a kezdeti időktől fogva társult ehhez egy másik módszer, a lemondás, az aszkézis (tapasz) útja, ami a szellemi akadályok felperzselésével próbálta a lelket alkalmassá tenni a legmélyebb megismerésre. Később az aszkézishez komplex, kiépített erkölcsi tanításrendszer is társult, így alakult ki a szellemi aszkézis módszere, az Igázás, a Jóga.

Az upanisad-tanítások így mindig valamilyen szellemi út részét képezik. Bár ezek a szellemi utak sokféle módszert és gyakorlatot követnek, megegyeznek abban, hogy elsődleges céljuk nem valami féle égi jutalom elnyerése, hanem szellemi állapotok közvetlen megtapasztalása, lényegretörő megismerés. Akár böjtölt egy törekvő, akár jóságos tetteket hajtott végre az emberi világban, akár az isteneknek áldozott, akár elmélyedésben boncolgatta önnön lelkének és tudatának törvényeit, a célja egy volt: a végső, mindent feloldó Tudás, a Véda állapotának megvalósítása.

Kövessük hát az upanisadok szellemét. Üljünk le a fűvánkosra e rég elporladt papok és harcosok körében, mossuk le lábunkról az út porát, töltsünk magunknak az italból, öntsünk egy kanállal az áldozótűzbe és hallgassuk ropogását – ahogy ők tették. Töprengjünk, helyeseljünk és vitázzunk, mélyedjünk el, szentelődjünk, mert ez a legfontosabb.

Bár az upanisadok tudása az Emberről, a Lélekről és a Brahmanról végtelen és ősöreg, mint maga az égbolt, mégis ránk vár. Soha nem zárul be, mindig újra tisztul egy újabb megismerésben. Hogy a tanítás ősi szavaival éljünk: ez a Tudás méz, a mindenséget kedvesként magához ölelő megtapasztalás. Az élettel együtt való, megfoghatatlan, nincsen külseje és belseje, újra meg újra végtelen.

Ez a Tudás az emberi tapasztalással egyidős, és mindaddig fennmarad, amíg tapasztalás lesz a Földön. Nem adja és kapja az ember, hanem minden nemzedékben újra meg újra testet ölt, és éppen ezt teszi ma is. Akkor hát e szellemiség nevében barátsággal köszöntöm elődeimet, fejet hajtok utódaim előtt, és a tollat leteszem ide a papírra.

Tenigl-Takács László

Tartalomjegyzék

Bevezetés

Brihadáranyaka-upanisad

Cshándógja-upanisad

Aitaréja-upanisad

Kausítaki-upanisad

Taittiríja-upanisad

Talavakára-upanisad

Prasna-upanisad

Mándúkja-upanisad

Ísa-upanisad

Katha-upanisad

Mundaka-upanisad

Svétásvatara-upanisad

epub fájl: 
pdf fájl: 
Rovat: